BEMUTATKOZUNK
HÉTFŐI ZSENGÉK
FELIRATKOZÁS
PARTNEREK
Érdemes elolvasni!
 
 
 


<< vissza az archivumba

Dátum: 2010-01-11

Én most csak feldobom a labdát...

Nemrégiben volt egy beszélgetésem és nagyon érdekes téma került terítékre. Te mit gondolsz erről?

Arról beszélgettünk, hogy két generációval ezelőtt, nagyszüleink idejében még túlnyomórészt az volt a forgatókönyv, hogy a nagypapa és a nagymama fiatalon megismerkedett, egy ideig a nagypapa udvarolt a nagymamának, majd összeházasodtak és leéltek egy életet.

Manapság már a sok kapcsolat, szinglilét, és válások a jellemzők és ...családok (ide helyettesítsd be a Ding-Dongot éneklő színész nevét, én nem írom le, mert útálom ezt a szót...:).

Szóval nagyszüleink boldogabbak voltak? Vagy elfojtották a vágyaikat?
Vagy jobban megbecsülték a kapcsolatot? Netán szégyellték volna, ha a társadalmi elvárások miatt elítélték volna őket?

A mai fiatalok netán felelőtlenebbek lennének? Vagy önzőbbek? Vagy bátrabbak és felvállalják a válást, a szakítást, hogy boldogabbak legyenek?

Jobban csináljuk mi vagy rosszabbul? Természetesen tudom, hogy manapság is vannak ásókapanagyharang-kapcsolatok. Vajon azok valóban jól működnek?

Egy kapcsolatnak fent kell maradni a gyerekek érdekében? Vagy jobb a gyermeknek is, ha külön vannak a szüleik és kevesebb veszekedést látnak, ha már megromlott a kapcsolat?

Hidd el, rengeteg kérdést tudnék még, de én már órákon át beszélgettem erről. Most Te jössz! Inkább majd én is beszállok a párbeszédbe! :)


Csodás hetet kívánok Neked!


Üdv:

Kreutz Zsolt

 

E-mail cím:
Név:
Hozzászólás:
Ellenőrző kód, kérjük, pontosan írd be: 65Gff3D

Korábbi hozzászólások:

2010-01-25, 00:32:11   mse

http://www.youtube.com/watch?v=BejleM1lTzA&feature=related

* * *

2010-01-15, 10:19:30   Kriszta

mse. Szó sincs arról, hogy azonnal az oltár elé kell menni. Szerintem a fiatal tizen-,huszon- (persze ez van akinél előbb, van akinél később) éves kor tökéletes arra, hogy élje ki magát,ismerkedjen. Aztán egyszer csak jön az az ember, akinél egyszerűen tudod, hogy Ő az. Ha ezt ki is mered mondani, akkor érdemes tovább lépni. Aztán jön az ismerkedés, megismerés. Én hiszek abban, hogy érdemes először együtt élni, maj mikor komolyan gondolja az ember, összeházasodni. Bár valljuk be, az együtt élés nem nagyon különbözik a házasságtól:)
Szerintem a mai világban nem tendencia, hogy dacból, vagy mert azt mondja a szomszéd, emberek együtt maradnak. Nem is lenne értelme. Ha már van gyerek, akkor jobban meggondolják. Szerintem az sem egészséges, ha meg akarjuk változtatni a másikat. Persze formáljuk egymást az idők folyamán, de nem szabad mindenáron átváltoztatni. Egyrészt akkor nem is azt az embert szeretem, aki mellettem van, hanem azt az álomképet, amit formáznak a romantikus regények. Másrészt akkor elveszti az illető önmagát, és akkor melyik fél lesz boldog? Hiszen alapjában véve azért kötik össze az életüket, nem? Arról nem beszélve, hogy ha valakit át akarnak formálni - főleg, ha pasi az illető - hamar elmenekül.
Ahogy írtad, mindenki változik. Véleményem szerint, ha a párok értékrendjébe belefér ez a változás, akkor nincs ezzel semmi baj. Én tolerálom az ő igényeit, ő az enyémet. Ez így korrekt. Ha pedig nem fér bele? Akkor jöhet, az, hogy azt mondom a másiknak, figyelj, ez nekem nem fér bele, én ezt nem szeretném. És hát vagy találnak egy köztes kompromisszumos megoldást, vagy megtartják egymást jó emlékezetükben.
Szerintem nincs előre lejátszott forgatókönyv a kapcsolatokban. Nem szabad mindenáron elválni, összeházasodni, vagy együtt maradni. Ez annak függvénye - többek között - hogy ki mennyire sérül egy adott probléma kapcsán, és hogy mennyire erős a kapocs.
De azért sok minden megtanulható. Megtanulható, hogyan "működik" a másik, hogyan lehet a kapcsolat boldog. Persze ehhez két fél kell, és kérdés mennyire akarja az ember.
Egyszer egy ismerősöm mondta azt, hogy ha döntés előtt állsz, akkor csupaszíts le mindent, a vagyont, a gyerekeket,mindent, és amikor ott áll ő a teljes valójában, akkor tudod eldönteni, akarod e. Senki nem döntheti el helyetted, és nem tehet azért felelőssé, hogy mi az, amit elviselsz egy kapcsolatban, mennyire vagy hajlandó sérülni.
Azt hiszem igaza van.
De hogy idáig ne jusson el az ember, talán az a megoldás, hogy igenis mondjuk el, ha nem tetszik valami. Nem támadva, nem vádaskodva, megfelelő időben (a férfiaknál ezt a legnehezebb kiválasztani:). Ha együtt találnak megoldást az adott problémára, akkor az hosszú életű jó kapcsolat lehet, és erős.
Na és megint itt a tolerancia:)

* * *

2010-01-14, 11:48:28   Gaboo

azt hiszem Pál apostol mondja, szörnyű egy teremtés vagyok, mást teszek és mást gondolok...

* * *

2010-01-13, 23:48:05   mse

A dolog nem egyszerű, ugyanis sokfélék vagyunk és arra jöttem rá, hogy a kapcsolatok hossza nem csupán tolerancia és társadalmi megfelelni akarások sorozatától függ. Túl egyszerű lenne. Először is sokan félnek az egyedülléttől és beleugranak egy sztoriba. Ami először izgi is, meg jó, úgy tűnik holtodiglan, szép, miegymás... de kiderül évek múlva talán, hogy nem is összeillőek. Addigra azonban olyan sok energiát tettek bele,hogy csakazértis be akarják bizonyítani, hogy igazuk van és jól döntöttek, hogy "mindenáron" húzzák a kapcsolatot. Aztán noszogatják az ismerősök, hogy ILLENE már összeházasodnotok.Ilyenkor már "ciki" ellentmondani, hamár évekig próbálgattátok egymást, ugye? Aztán jön a "a te korodban már kéne egy gyerek, a szomszéd már a másodiknál tart". "Hátha a gyerek után jobb lesz". (Ugye ismerős). "Majd a második baba után megváltozik" (Hű ez igen). "Majd beérik" "Majd én megváltoztatom"...stb.
Szóval a legtöbben nem a VALÓDI mélységet látják, hanem elvárnak egy változást. Ami jön is, csak nem úgy. De ha már gyerekek vannak, nehezebb bevallani, hogy tévedtek. Inkább "szívnak együtt".
Én azt mondom, nem minden találkozás született a hosszútávú együttlétre, ezt kéne tudni jobban szűrni, illetve elfogadni, hogy az illetőnek más feladata volt életünkben, vagy épp mi voltunk az ő leckéje. Ez pedig egy alapos tanulási folyamat.
Amit ebből le akartam szűrni, hogy a kapcsolatokban azért nem lehetünk - mármint mindenki - végtelenségig együtt, mert egyrészt mindenkitől mást tanulunk az életünkben, szükséges a változás. Másrészt ha akarod, ha nem, változol! Csak a párok nem egyszerre és nem ugyanabban az ütemben!!! És itt csúsznak el a dimenziók. A változásokban. Ez pedig az élet része. És nem orvosolható csupán a toleranciával. (Más kérdés, hogy van ami igen).

* * *

2010-01-13, 19:47:28   Erika

Felgyorsult világban élünk,ahol a Pénzisten lett az úr.Csak egyszer élünk,itt kell elérni mindent-jó házat,jó kocsit,jó nőt/pasit..
Fontosabb lett,h mi van kívül,mint belül.
Ha a másik veszélyezteti már az egónkat,mert túlságosan beengedtük az életünkbe,egyszerűbb váltani,mint feladni egy darabot magunkból.
Elvégre ezt sugallja minden,h ha nem váltasz,akkor lemaradsz..

* * *

2010-01-13, 12:48:49   W. Judit

Ismét jó témára tapintottál, ez így van! Sajnos.. Ha nem mindenhol a vállald magad, élj a mának és társai vennének körül minket, talán jobban megtanulnánk küzdeni!! Problémákat megoldani nem elmenekülni tőlük vagy előlük egy újabb kapcsolatba. Mert sokkal nagyobb erény a kitartás, a tolerancia, az alkalmazkodás mint a kalandvágyás, a vagányság, vagy az a fenenagy önállósulni akarás. Bár magam is elváltam, de nem adom fel, nekem is lesz saját családom ;) és továbbra is hiszem hogy a családnál nagyobb érték nincs!

* * *

2010-01-12, 09:58:14   Kriszta

Miért írtam pap helyett papa - t?
Lehet hogy dolgozott a tudatalattim? :)

* * *

2010-01-12, 09:56:56   Kriszta

Mark. Azt hiszem, érdekes lenne egy ilyen beszélgetés! Lehet, hogy sok mindennel szembesülnénk:)
Gábor. Alapjában egyetértek veled. Viszont nem vagyok benne biztos, hogy a nagyszüleinknek az első fokú cél a boldogság volt. Ma sokkal jobban előtérbe helyezik az érzelmeket, a boldogság keresését. Bár ha a fiatalok között nézek szét, akkor egyelőre a pillanatnyi boldogság az, ami mérvadó. Hogy mi kell egy együttéléshez, az csak az első összeköltözés után derül ki:) Ami egy tanulási folyamat, minél hosszabb egy adott kapcsolat, annál többet sejtünk. Aztán van aki tanul, van, aki még reménykedik:)))
Bár, mint írtam, én nem vagyok a mindenáron együtt maradás híve, de mindenképpen mérlegelni kell, és ez a nem mindegy.
15 éve vagyok együtt a párommal, kevés az a helyzet, amit nem éltünk meg. Talán most jutottunk el odáig, hogy azt mondhatom, tudjuk, mit kell tennünk. Vagy..?:) Jó papa holtig tanul:)
Zsolt véleményét még nem ismerjük.

* * *

2010-01-12, 08:32:03   gábor

Nagyszüleink házasságát valószínüleg összetartotta a falu közössége a válságos időszakokban és a végén boldogok voltak, hogy mégis egymás mellett élhetnek. A mai korban a társadalom nem segít a házasság megtartásában és a fiataloknak nincs mindig ereje a szép jövő reményében kitartani egymás mellett. Azt gondolom a gyerekeknek fontos, hogy apa és anya nevelje őket és ehhez joguk is van. Nehéz probléma ez. Talán a kulcsa az alázat és a lemondás szavaknál van, de ezek korunkban nem túl divatos szavak. Én házasság párti vagyok, de nem kecsegtetek senkit, hogy a 24 év alatt nem veszekedtünk és nem vitáztunk. Lassan tanultuk meg, hogy a kibékülés útja nem a józan érvek hangoztatása, hanem a bocsánatkérés még akkor is ha nem érzem magamat hibásnak. (a másik fél se érzi magát természetesen hibásnak.) Mindenkinek drukkolok, hogy sikerüljön kitartania és megérezni az állandó egymáshoz tartozás felemelő őrőmét.

* * *

2010-01-12, 06:04:44   Mark Michel

Majdnem elkezdtem megint egy csomó mindenre reagálni, amit eddig írtatok...

Néha elképzelem, hogy egy-egy feldobott témán többen több szálon jót beszélgetünk, interaktívan témázunk, aztán menet közben rá kell jönnöm, hogy ez így írva napról napra mindig is sokkal lomhábban megy és széthullik a vágyott interaktivitás és a témavezetések... ahhoz képest, mintha akár egy konferenciabeszélgetésben lennénk páran ... hiába, nincs is jobb, mint egy kis társasággal jó témákon jókat beszélgetni... személyesen együtt ( ! ) mint régen... emlékeztek?
( egy kontinensen, egy országban, és esetleg még egy szobában is !!! )

Ah, minő kéj is az, mondhatom tudtak élni a régiek... :-D

...de hátha tudunk mi is. ;-)

Én bátorkodnék kezdeményezni, hogy valamikor a közeljövőben ugorjunk össze valami közös légtérbe beszélgetni az ÉLET nagy dolgairól, mint pl. a társkapcsolatok... Zsolt egy ideje úgyis adós már nekem valami közös szabadtéri sütögetéssel... valami szép tavaszi napon pl. elugranánk valami pecsenyesütőhelyre és szanaszét-beszélgetnénk magunkat a végtelenített témákról. Én csípném. Ki lenne benne ? :-)

* * *

2010-01-11, 22:30:42   mse

Szólhat egy olyan erről, aki menekült a házasságok elől?? Rossz példákat láttam, gyerekként csak azt. Nagyszüleim és az egész környékbeliek (csak mert őket ismertem), főként azért nem váltak el, mert egyrészt szegények voltak a vagyon (??)-megosztáshoz, meg a falu mit szólna!!? Ma is sok ismerős azért nem válik, mert "ciki" elváltnak lenni, meg paráznak váltani. Inkább keresztbe-kasul csalnak és hazudnak.
Pedig néhánynak épp a válás utáni felszabadultság érzéstől változott meg a gyerekével a viszonya és sokkal jobb lett, mint előtte a görcsösen "házasnak lenni"-ben.
De az is igaz, hogy megváltoztunk. Nézz szét egy szórakozóhelyen! A pasi öleli a lányt és a válla mögül pásztázza a terepet! Ilyet külföldön nem láttam! Portugáliában például csodás kapcsolatcentrikus embereket láttam! Egyik se stírölt mást a párja mellől! És azért van itt oly szép számú válás, mert amilyen vagy olyat vonzzol. (ezt valahol én is olvastam). :)
A házasságok pedig nem a templomban köttetnek, hanem legbelül.
Talán a végén én is megeszem amit főzök. :)

* * *

2010-01-11, 15:09:16   ági

...az előző én voltam...

* * *

2010-01-11, 15:08:44

Kedves Zoli!
Semmiképp nem állt szándékomban rosszként feltüntetni az egyházi szabályok adta kötöttségeket. Sőt! Egyetértek avval nagyon is, hogy aki felfogja azt, hogy megvizsgálja a döntés előtt a választását, az felelősséggel és tudatosan dönt (persze ez felekezettől független). Viszont ha valaki rosszul értelmezi a szabályokat, akkor az béklyónak ítélheti, és nem mer mást csinálni, "merthát megszólják", példul.
A kívülállón én egy olyan valakit vagy valamit gondolok, akire átháríthatom a felelősséget. Teszem azt az Isten, az egyház, a pap, a szülők, a társadalmi elvárások... Semmiképpen sem a befolyásolást értettem ez alatt, csak a felelősségáthárítást. Sajnos sokan élnek ilyen elvek alapján, mert szívük, lelkük vagy szellemük nem fogja fel azokat a mondanivalókat, amiket Te és az itt hozzászólók már tudnak.
Örülök, hogy léteznek olyan emberek, akik felfogták, hogy a vallása segíti őt a döntésben, és nem előírja neki a döntés végeredményét.
Anno azonban a párok nem választották, hanem kapták egymást. Aztán valami kellett, hogy együtt is maradjanak. Ezt volt hivatott alátámasztani a vallásos neveltetés, a szabályozás, a 10parancsolatban foglaltak, annak minden előírásával. Bizony most is élniük kell ezeknek a gondolatoknak.
Igen, sajnálatos, hogy mostanra ez az ideál, az egészséges család ideálja egy álommá vált az átlagpolgár számára, és a fajfenntartás szép feladata helyett az élvezetek hajhászását tartják sokan megoldandónak.

* * *

2010-01-11, 13:17:51   Csányi Betty

Most hogy elolvastam Márk hozzászólását esett csak le nekem, hogy valójában a házassási esküben olyat ígérünk meg a másiknak, amit egyáltalán nem biztos, hogy GARANTÁLNI tudunk, legfeljebb, csak MEGPRÓBÁLJUK.

Miért is ígérjük meg, hogy egészségben, betegségben, jóban, rosszban?

Hogy ehhez tartsuk magunkat, nem és hogy próbáljuk nem csak magunkat, hanem a másikat is boldoggá tenni. Együtt boldognak lenni. Kompromisszumokat kötni és akarni is, hogy működjenek a dolgok.

Nálunk mikor párom elmegy kosarazni, én akkor tanulok asztrót. Mikor barátnőzök, ő akkor találkozik valamelyik haverjával. Így nem is vesszük el annyira egymástól a közös idő "lehetőségét".

Mára lecsaptam a labdát. Én is már csak hátradőlök, mint Zsolt.

Hajrá!

Az átlag hozzászólokhoz képest én még érezhetően fiatalabb vagyok, még nincs házasság a hátam mögött, de azért vannak dolgok, amikre nekem is van már rálátásom.

* * *

2010-01-11, 12:52:35   Mark Michel

...picit megint beleütnék a labdába... ;-)
Nekem tetszik Zoli fogalmazása, a közelmúltig nem jött le a felismerés e téren.

Történetesen az volt a dilemmám, hogy ígérhet-e valaki felelősen "holtomiglant" ( mert holtodiglant még csak-csak... ;-) , tehát a dilemmám volt, hogy mit tudhatunk "garantálni" a választottunk irányába érzelmeink, vonzalmunk tartósságát illetően?
Szoktam is volt néha tréfásan mondogatni, hogy ha valakinek én "holtodiglant" ígérek, az önmagában véve még csupán egy halálos fenyegetés... mert a párkapcsolat minőségéről, teljességéről nem szól egy kukkot sem. Ami a megvilágosodás volt számomra az annak a felismerése, hogy mégis az a perspektíva tesz élesen látóvá, amikor magam elé képzelem a hátralévő életünket együtt... "el tudnám képzelni?" - ugye, milyen hamar kiderül, hogy áh, dehogy ?!

Ne keverjük hát össze a "bejönne nekem"-eket ; az egyéjszakás kalandokat; a jó néha együtt-eket; a valameddig elbiciklizünk-eket; és az ahogy lesz, úgy lesz-eket; szemben azzal, hogy megmérjük magunkat egy kapcsolatban, és szentül hisszük - vallásosságunktól, pontosabban felekezettől és egyházaktól függetlenül, Istenben integráltságunktól viszont egyáltalán nem függetlenül - hogy ez egy életre szól!

Persze, így is tévedhetünk, de ha eleve magasra tesszük a lécet, akkor mennyivel nagyobb az esélyünk kiteljesedésre, mintha "könnyedebbre és kényelmesebbre" vesszük a figurát, és aztán megfutamodunk az első konfliktus, vagy kudarc után...

Zoli, kívánok arany- és gyémántlakodalmat, sok unokát, déd- és ükunokát, megérhessétek a gyönyörűséget, amint ők is ki- és beteljesülnek ! :-D

* * *

2010-01-11, 11:59:37   zoli

Most voltunk 25 éves házasok, 5 gyermekünk van és boldogok vagyunk.

ági felvetése miatt írok, amit az egyházról írt:
A "szigorú szabályok", azaz holtomiglan-holtodiglan fogadása arra jó, hogy tudatosuljon, hogy nagyon fontos dologról, életre szólóan döntesz.
Pont ez kényszerít rá, hogy megvizsgáld, hogy választottad kiállja-e majd az idő próbáját.
Igy valóban Te döntesz.
Zavaros, hogy egy kívülállóról (egyházról?) beszélsz, aki befolyásolna téged.

"Szemellenzősség"-ről beszélsz, mint az átlag katolikus jellemzője. Az egészséges társadalomnak, egészséges családok a fenntartói, akik valóban életre szólóan elkötelezik magukat. Ez lenne az elérendő üdvös átlag, persze kivételek mindig lesznek. De ma sajnálatosan az átlag modell mozdul el végzetesen a szingli, az együttélés, a gyakori párcsere irányába.

* * *

2010-01-11, 11:58:22   Kreutz Zsolt

Sziasztok!
Fantasztikusak vagytok!
A véleményem ott lapul a sorok között... Talán annyit tennék hozzá: Nem feltétlenül a férfiakra jellemzőbb az ego, csak másként nyilvánul meg...
Kriszta! Nyugodtan vedd át, én hátradőlök és tanulok Tőletek!!! :)
Csodás napot!
Üdv:
Zsolt

* * *

2010-01-11, 11:28:28   Kriszta

Bocsánat az elöbb nem írtam be.
Kriszta voltam.

* * *

2010-01-11, 11:27:49

Bocs, hogy megint hozzászólok a témához:) de visszaolvastam...
Betty! Szerintem alapjában véve nagyok a különbségek, de nem csak lehet, hanem kell is kompromisszumokat kötni. A jó házasság egyik alapvető titka - szerintem a megfelelő kompromisszumkötés. Hiszen gondold el, azért egyik fél sem teheti meg azt, amit függetlenként megtehetett.
Mi pl. megbeszéltük, vagy esetleges probléma esetén megbeszéljük, hogy ki mit vár a másiktól, ki mit tud adni. Ha valamelyikünk nem úgy álla dologhoz, ahogy megbeszéltük, akkor elvárjuk a másiktól, hogy szóljon, ez neki most nem jó. 15 éve vagyunk együtt. Persze ez nem azt jelenti, hogy örökös kompromisszum és önfeláldozás az életünk. Én tudomásul veszem,h ogy néha kell a haverokkal is menni. Legfeljebb én akkor találkozom a barátnőimmel. Aztán utána randizunk, és mesélünk. Ilyen és ehhez hasonló dolgok.
Blanche: Azt hiszem, a férfiaknak sokkal fontosabb az ego, mi könnyebben mondunk le dolgokról.
Ezért szokták azt mondani, hogyha elromlik valami a háztartásban, ne mondja az ember lánya rögtön, hogy hívjunk szerelőt, hanem hogy drágám megnéznéd? Még akkor is, ha mi tudjuk, hogy ehhez szerelő kell.
Szerintem sem kell rögtön az első problémánál elválni. Ha látunk esélyt arra, hogy helyrehozható, mindent meg kell tenni érte. De ne felejtsd el, ha nem vagy boldog, hogy tudnád a másikat boldoggá tenni?
Mindent, de nem minden áron.
Bocsánat, hogy megint ennyit írtam, nem akarom átvenni Zsolt szerepét

* * *

2010-01-11, 10:42:51   Blanche

Tudjátok, mit hiányolok amikor ezt a témát bárhol feszegetjük?
Hogy nagyon ritkán tesszük fel elsőként a következő kérdéseket:
És mások (a párunk) érzelmei? És a gyermekek érzelmei...? Tényleg csak mi számítunk? Csak az a fontos, hogy 100%-ig konfortos legyen a saját életünk? Csak az a fontos, hogy 100%-ig boldogok legyünk? Ez az első helyen??? Csaknogy a boldogságunk a mások boldogságának a tükörképe! Ha a választott párunk (valamiért szerettük a házasság pillanatában, nem?) mérges, kiábrándult, boldogtalan...akkor mi sem tudunk boldogak, elégedettek, jó kedvűek lenni. És akkor elválunk? Igen, talán ez a legeegyszerűbb, ha nem látjuk a problémát. És ha már ott van a gyermek (vagy gyermekek), aki szomorú ha menni kell a másik helyre, hogy egyszerre nem tudja apát is anyát is megölelni...ilyen helyzetben tudok boldog lenni?
Nem hiszem, hogy az élet az EGO-ról kell szóljon! Igen, merjünk mást boldogítani a saját boldogságunk terhére, a választott párunk kérését, elképzelését megvalósítani, megérteni őt...akkor ő is megért minket...
Magamról talán annyit, hogy házasságban élek, gyerekekkel, és az én életem sem mindig rózsás. Én is gondolkodtam mérges, kiábrándult pillanataimban válásra...de volt egy őrangyalom, aki észhez térített, és elmondta a fentieket nekem. Nehéz volt megfordulni, nehéz volt az EGO-mat háttérbe szorítani, de három hétig kellett csak, és azután már eredménye volt a dolognak. Most újból tudom , érzem, hogy miért választottam annak idején életem párjának a férjemet.

* * *

2010-01-11, 09:41:11   ági

Nos, az én családomban mindkét ágon a nagyszülők elváltak és újra házasodtak, pedig a múlt század elején éltek. A témafelvetés és a hozzászólások kapcsán megpróbáltam megtalálni, mi volt bennük a közös, és miben különböztek az átlag akkori nemzedéktől.

Azt találtam, hogy az egyik pár a Szovjetúnióban élő, tehát a vallástól "elrugaszkodott" volt, a másik pár pedig református, vagyis nem nem voltak annyira szemellenzősek, mint az átlagpolgár katolikus vallású.

Lehet, hogy a keresztény elvek, azon belül is a katolikus egyház nagyon szigorú szabályai tették zárttá és felbonthatatlanná a megköttetett házasságokat? Ez egybe cseng avval, hogy manapság nem a szigorú vallási neveltetés a divat, legalábbis a mai felnőttek nem azt kapták. Sokkal inkább akarnak tisztán látni az emberek, és maguk dönteni a maguk életéről, mintsem egy kívülállóra bízni azt.

És bizony szerintem sem szabad a gyereknevelésre fogni azt, hogy apa-anya maradjon együtt, amivel minden családtag élete megkeseredik adott esetben...

Én ezt nem tartom rossz tendenciának. Hiszen evvel a szabadságvállalással egyben a felelősséget is vállaljuk életünkért, és minél intelligensebben állunk hozzá, annál inkább csak akkor választjuk a válás intézményét, minél inkább megtettünk mindent annak elkerülése érdekében. Persze itt is vannak ész nélküliek...

* * *

2010-01-11, 09:37:17   Csányi Betty

Még az eszembe jutott, hogy régen talán az volt más, hogy az emberek komolyan gondolták a házasságot. Most olyat is hallottam, hogy egy fiú azt mondja a legénybúcsúján, azért őt veszem el srácok, mert nála jobbat nem találnék... Hát így is lehet, de akkor ne csodálkozzon 2-3, 5-10 év múlva... Mert nagyjából borítékolható, hogy mi fog történni...

* * *

2010-01-11, 09:34:12   Csányi Betty

Jó kis téma ilyen korán reggel! :)

Szerintem ebben a témában rengeteg kisebb-nagyobb dologról kellene beszélni. Csak néhányat említek, hogy hagyjak helyet másoknak is.

Más időben élünk, mások az elvárások egy nőtől és mások egy férfitól, mások a szerepek.

Egyes nők pl arra specializálódtak, hogy kapcsolatban vagy házasságban élő pasikra másszanak rá (lássuk, mennyire bírja vagy nem bírja) - szerintem ilyen régen nem volt...

Ma már sok pasi munka után a haverjaival megy el sörözni, hogy kieresszék a gőzt, míg a párjuk esetleg otthon takarít, mos, főz. Egy idő után nem tartható ez a fajta kapcsolat. Igenis kellenek közös programok, közös időtöltés és emlékek. Anélkül csak egymás mellett elélünk és mire megyünk vele? Nem vagyunk egyedül, de semmi több. Sajnos sok az érzelmileg sérült, a hiperaktív, aki nem tudja mit kell tennie egy kapcsolatban, mert nem látott rá jó mintát. Ezért vagyunk, tanulnunk kell. Ha az első kapcsolatunk 1 hónapig tart, abból is biztosan tanulunk valamit, amit a következőben már kamatoztatni tudunk.

Én boldog párkapcsolatban élek immár 5 éve, idén házasodunk. Nem azért, mert más azt mondja, hanem mert így érezzük helyesnek. Már elég sok mindenen túl vagyunk, távkapcsolat, közös külföldi élet, stb, stb és nagyon jó érzés, hogy egymásra tényleg számíthatunk.

Voltam már menyasszony kb 7-8 éve, de akkor fél évvel később visszaadtam a gyűrűt. Lehet így is dönteni. De ha valami nem megy, azt kár erőltetni, mert annak csúnya vége lesz.

Egyik kolléganőm minden reggelt azzal indít, hogy elmeséli, hogy tegnap ismét összeveszett a pasijával (vagy hogy tegnap épp összebújtak és mennyire szeretik egymást). Minden nap. Hiába mondunk neki bármit, ő nem lép ki ebből a kapcsolatból. Ő talán ilyen típus, hogy neki arra van szüksége, hogy a pasi 2 lábbal tapossa a földbe és fontosabbak legyenek a barátai és bármi más, mint a nője? Hát...

És igen, régen több gyerek született. Akár 10-12 is egyes családokban. Most jó, ha 1-2.

Mások a körülmények, sokan utcára kényszerülnek, túl sok a munkanélküli. Ilyen szempontból biztos, ahogy ha valaki ilyen helyzetbe kerül és nincs párja, akkor neki sokkal nehezebb. De nem is az lesz a legfontosabb, hogy párra leljen.

Anyukámék még maguk építették a házunkat. Sok erő, kitartás, sok pénz, bár a barátok is segítettek. Most az emberek jó része hitelt vesz fel és 20-30-40 évig törleszt. Mire unokáik lesznek, addigra elmondhatják, hogy van egy házuk vagy kocsijuk. És ha elment az élet a fejük felett, mert az elmúlt évtizedekben csak a pénz félretevésére gondoltak és ebben éltek?

Szerintem sok ember előtt nincs jó kapcsolati minta a mai világban. Több ismerős kapcsolatában látom, hogy apuka alkoholista lett, anyuka terrorizálja anyukát. Akkor miért vannak még mindig együtt???

Ui.: Szerintetek mire vágyik egy nő és mire egy férfi? Olyan nagyok lennének a különbségek, hogy nem lehet kompromisszumokat kötni?

Kellemes és szép hetet mindenkinek! Sok-sok melegséget!

* * *

2010-01-11, 09:13:47   Kriszta

Szép jó reggelt!
Azt hinné az ember, hogy a férfiak nem szívesen beszélgetnek a kapcsolatok milyenségéről, maximum elviselik, hogy erről akar beszélgetni a párjuk:)))
Nekem az a véleményem, hogy régen nem játszottak annyira fontos szerepet az érzelem, és a szexualitás fontossága. A "Jól meg vagyunk" elegendő volt egy kielégítő házassághoz. A nők szemet hunytak bizonyos dolgok felett, és a szerepek is sokkal konkrétabbak voltak. Persze nem azt mondom, hogy nem voltak elsöprő érzelmek, de nem ez volt az általános.
Ma már sokkal bátrabbak vagyunk. A szerepek is összekeveredtek egy kicsit. Kapcsolatok az érzelmeken alapulnak. Ráadásul ebben a rohanó világban háttérbe szorul az érzelmek kimutatása - főleg házasságok, hosszabb kapcsolatok esetében - az igény is nagyobb rá, és ennek hiányát is sokkal jobban érezzük. Hajlamosak vagyunk elfelejteni azt, hogy a kapcsolatokért folyamatosan dolgozni kell, közhely, de mint minden közhelyben van igazság, elfelejtjük, hogy nem elég megszerezni, meg is kell tartani. Alapjában véve másképp működünk, és ezt javarészt a nők nem hajlandók tudomásul venni. Mi mindent az érzelmi oldalról vizsgálunk, túl bonyolítjuk a dolgokat. Egy mondatból képesek vagyunk egy egész szappanoperát kreálni. A férfiak a gyakorlatiasabb oldaláról fogják meg a dolgokat, és mást tartanak fontosnak. Mi beszélgetni akarunk, száz év együttlét után is hatalmas robbanásokat:) míg a pasik a nyugalom után áhítoznak:)A nők mindenáron megakarják oldani a dolgokat, maradéktalanul és azonnal, megélni azt, amit az első két hétben, és a férj menekül. Aztán megéli azt egy másikkal, amire a feleség vágyott. Na ekkor lép be a nagy kérdés, hogy együtt maradjanak e. Azt hiszem erre nincs recept. Mindenkinek saját magának kell eldöntenie azt hogy érdemes e, mitől, kitől lesz boldog hosszútávon. Mit bír ki, mennyire sérül. Egy biztos, csak a gyerekek miatt nem szabad együtt maradni. A gyermek előbb megérzi, mint a felnőtt, ha baj van. Nem mindegy, milyen érzelmi környezetben nő fel. Hiszen ha két ember elhidegül egymástól,akkor hamar el lehet jutni addig, hogy "gyilkolják" egymást". Az pedig visszafordíthatatlan. Persze ez fordítva is előfordulhat, hogy másnál találja meg azt, amit már nem kap meg otthon. Amíg ezt a nők érzelmi alapon teszik, a férfiak általában testi alapon. Az is közrejátszhat a mai világban, hogy a nők önállóbbak lettek, fontosabbá vált számukra a karrier. Akkor kezdenek el kétségbe esni, amikor rájönnek, hogy ketyeg a biológiai óra. Igen ám, de a hasonló korú férfiak, már javarészt párkapcsolatban élnek, egy-két gyermekkel. És megint jön a bonyodalom.:)
Persze nem csak félrelépésekből adódhatnak válások, hanem az elhidegülés, az egymást okolás a negatívumok miatt, stb. Mindenesetre a lényeg, hogy ma már nem törődünk bele annyira a sorsunkba, nem akarunk annyira önfeláldozókká válni, egyfelől az érzelmek motiválnak, másfelől önzőbbek vagyunk.
Egy dolgot kellene tudomásul venni, azt hiszem. Hogy a szerelem elmúlik, és ha az erős szeretetté válik, úgy hogy meg van a kölcsönös tisztelet, és ragaszkodás, akkor az mindent visz. Ha tudomásul vesszük, hogy másképp működünk, és adunk, kapunk alapon működik a dolog (pl: A férjem meghallgatja a csak számomra fontos érzelmi problémáimat, én pedig tudomásul veszem, hogy a szabadságérzete fontos számára, ami félreértés ne essék, nem feltétlenül csajozásról szól,)akkor az a kapcsolat sok mindent kibír.
Na jól belebonyolódtam, de a téma azt hiszem örök, és kevés egy élet a megfejtésére:))) Az sem biztos, hogy igazam van, de...Müller Péter ezt sokkal jobban, szebben és hitelesebben fogalmazta meg pl. a Szeretetkönyv - ben.

* * *

2010-01-11, 08:50:46   Kathy Summer

Micsoda téma így hétfő reggel! :D

Én is elváltam, mert úgy láttam jobbnak, hogy a gyerek ne egy veszekedős családban nőjön fel... Nem bántam meg :)

Sajnos az élethez nem kapunk se térképet, se tankönyvet.

Az emberek jó részének fogalma sincs, mi kell egy jó párkapcsolathoz, és úgy vág bele, hogy semmit nem tud arról, mit kellene csinálnia benne. Ez kb. olyan, mintha lenne egy utasszállító repülőd, aztán vezesd, ahogy tudod... És ezek után nem csoda, hogy sokan inkább nem lépnek ki a pilótafülkéből, hiszen ott a "többi utas" - nem akarnak fájdalmat okozni másoknak, meg mit szólnak majd, meg különben is "szeretem az apóst is", ne kapjon infarktust a hír hallatán... inkább életük végéig gurulnak a kifutópályán, mert arra még valahogy képesek, de nem gondolnak bele, hogy repülhetnének a felhők fölött is...

Tudom, ott van nehezítésnek a vagyonmegosztás is... Ez is milyen bolondság, hogy az emberek ennyire birtokolni akarják a tárgyakat - saját lakás (amit aztán nem lehet elosztani...), rengeteg bútor és drága műszaki cikk (amin jól össze lehet veszni, hogy kinél maradjon) - épp a múltkor vetettem fel egy barátomnak ezt a témát, és le is hurrogott, hogy akkor már inkább a banknak fizeti a törlesztőrészleteket, mert akkor a ház a végén az övé lesz (20-30 év múlva?), minthogy mondjuk egy főbérlőnek... Neki mondjuk annyival könnyebb a helyzete, hogy nincs felesége, így azért más a helyzet, de pl. emiatt már sokkal nehezebben tudna abban gondolkodni, hogy kiköltözzön pár hónapra külföldre, esetleg járni a világot, mert "röghöz van kötve". Kicsit elkalandoztam, elnézést :)

Tudjátok, ott az Internet, ami rengeteg lehetőséget nyújt az új ismeretségek kialakítására, új ismeretek megszerzésére - ez régen biztos, hogy másképp volt.

Ráadásul tényleg felgyorsult a világ. Amennyi inger régen egy emberöltő alatt érte az embert, az ma pár év alatt megtörténik.

Én is láttam már jó kapcsolatot "tönkremenni" - és egyik fél sem volt hibás. Mindent megtettek az együttmaradásért, ápolták a kapcsolatukat rendszeresen - de két külön úton kezdtek el járni, eltérő célokkal, elképzelésekkel, életszemlélettel.

Megváltoztak, ahogy mi is napról napra változunk.

Egy régi döntéshez ragaszkodni csak azért, hogy bebizonyítsuk magunknak és másoknak, hogy akkor nem tévedtünk, szerintem balgaság. Ráadásul lehet, hogy akkor még tényleg igazunk volt - de azóta színesedett a kép, új tényezők kerültek bele, amiket onnan még nem láthattunk előre...

Azt gondolom, ezekhez az új körülményekhez is alkalmazkodnunk kell, és ki kell hozni minden helyzetből a legjobbat.

Még tavaly augusztusban írtam egy cikket, belinkelem, ha szabad, legfeljebb kitörlöd, ha nem ide való:

http://mlm-cafe.hu/kathy-summer-%3F-sikered-titka-a-szemelyisegfejlodes-i

Szerintem minden napra tartogat az élet valami szépet, valami meglepetést, csak meg kell tanulni elfogadni, és megélni teljes valójában. Néha TILOS gondolkodni - csak meg kell adni a pillanatnak, ami neki jár, hiszen ezekre fogunk emlékezni öregkorunkban, és a halálos ágyunkon is ezek miatt fogjuk azt mondani: semmit nem bántam meg, így volt jó, ahogy volt, minden percét élveztem :)

Játék az élet, legalábbis szerintem. És én szeretek játszani :)

További sok szép élményt Nektek is!

Szeretettel:

Kathy

* * *

2010-01-11, 08:40:20   Gaboo

1. a döntéseinket a tudatalattiban hozza valaki....
2. a közös tudat, az emberiség robbanásszerű növekedésével, sokkal több információt hordoz.
3.8-9 gyerekkel ritkább volt a válás mint ma 2-3-mal.
4. Erősödött a jólét utáni vágy.
szép napot!

* * *

2010-01-11, 07:36:52   Rózsahegyim Márk

Sziasztok,

Én ugy gondolom, nem az a fontos, hogyan volt régen, és nem az, hogy más hogyan reagálta le az eseményeket, hanem én ha abban a világban élnék mit tennék. Semmit se tennék mást mint most. Ami azt jelenti, ugy van minden jó ahogy van, történik. Szerintem nem az a kérdés, miért alakult ugy az életem ahogy alakult, hanem mit kezdek vele. Ha kudarc él, pl: szétmegyünk, akkor a felesleges energiámat mire avagy kire fordítom? Pl: nem megoldás az alkohol, avagy a drog. Ha nem szerethetem azt akit szeretnék, akkor keresnem kell olyat, avagy olyan lehetőséget ahol ezt megtehetem. És ez csak tőlem függ, nem a kormánytól, nem a szomszédtol, és nem is az időtől. A titok nyitja, a kulcs ott van a kezemben, merjek vele kezdeni valamit, pl: kiniytni azt a rozsdás ajtót, ami meggátolja a kapcsolatot önmagunkkal. Legyen szép és derűs a napod!

* * *

2010-01-11, 04:58:21   Mark Michel

Hát jó, röplabdázzunk egy kicsit! :-)

( Zsolt, erről a témáról velem sose mertél belekezdeni egy beszélgetésbe - mert ahhoz előbb korkedvezményes nyugdíjba kéne menned... ;-)

Én úgy érzem - erre utal a röplabdás metafora - hogy ez egy nagyon tág kérdéskör, és egyszerre több kérdést is tettél fel, amiket szét kéne picikét boncolni.
( jó lenne, ha sokan labdába érnének :-D )

Először is, ma "más időket" élünk...
( ha úgy tetszik, akkor a New Age, ami nem egy divathullám, hanem annak a ténynek a megnevezése, hogy a Naprendszer belépett a Vízöntő csillagjegybe, és a következő kb. 2000 évben ez meghatározó lesz, vagyis az Uránusz bolygó hatása minden Földlakóra... jajj, de kit érdekel ez, mi??? :-(

Pedig úgy gondolom, hogy igenis ez a "kozmikus KERET", és szerintem ezen hatások tisztán látása esetén van jó esélyünk meglátni további szűkebb szocio-kulturális leképeződéseket, és filozofálgatva boncolgatni a szálakat egész odáig, hogy miképpen hatnak ki végeredményben ezek a folyamatok az egyes emberek életére, alakítják sorstörténetünket.

...sok szál... hmmm... szóval elsőként azzal a mondattal hadd vitatkozzam, hogy "annak idején nagyapáink, nagyanyáink fiatalon megismerkedtek" - mert "anno domino" nagy átlagban a férj 10-15 évvel idősebb volt választottjánál, és az általam ismert szép és jó példákban nem ritka a 20 év differencia sem.
( több ilyen házaspárt is ismerek aranylakodalmon bőven túl ! ) Ez persze csupán egy elem, de része annak a témakörnek is, hogy van-e a ma emberének "párválasztási, vagy megházasodási kultúrája" ?
( ...és persze az, hogy akkor miért nincs?? )

Szerintem emellett megfigyelhető egy nagy mértékű kulturális erózió is, amit közismertebben értékválságként is szoktak nevezni, amikor a társadalom szövetének mélyreható roncsolódásának vagyunk tanúi, sőt elszenvedői.

Most berekesztem magamat azzal, hogy itt már eljutottunk az u.n. összeesküvés elmélettől magáig a megkérdőjelezhetetlen összeesküvés gyászos következményeihez.

...erről a fontos szálról pedig sose feledkezzünk meg... ;-)

* * *


WILLTORD MAGYARORSZÁG Kft.     e-mail: willtord@willtord.hu